A május óta fokozódó várakozás (értsd: hegyhiány) egy váratlan mátrai kalandba "torkollott".

Váratlan

Utoljára bicajnyeregben (2 km-nél hosszabb távon) 2007. áprilisában ültem a Békéscsaba - Szeged távon. Hegyen pedig legutóbb 2003 augusztusában kalandoztunk, leszámítva a néhány kilométeres 2010-es Parádfürdő - Ilona-völgy gurulást.
A "váratlanságot" fokozta, hogy idén már kétszer is kijutott a hegyi jóból, így remélni sem mertem, hogy összejön egy harmadik felvonás - azonban mire kezdett körvonalazódni a terv, a sok jelentkezőből - akivel mehettem volna - szinte senki nem maradt... de a végén mégis összeállt a régi páros: Zolival mentem, akivel már több ezer kilométert letekertünk együtt.

Kétkerék, a kerékpáros vendégház

A 2000-es évek elején a mindennapjainkhoz tartozott a bicajozást, jó időben nem telt el hét 100-200 km nélkül, rossz időben pedig az útvonalak tervezgetése nélkül. Ahogy elkezdődött az egyetem, úgy merült a feledésbe az egész. (Talán ennek a hiánynak is köze van, hogy elkezdtem szállásokkal foglalkozni.)
Amikor először találkoztam a Kétkerék Vendégházzal, egyből elfogott az érzés: ez a vendégház kell a Pihenekre. Egy vendégház, ahol egyszerre találkoznak a feledés homályába merült bicajos emlékek, és az új szenvedély, a hegyi szálláshelyek szeretete. Egy hétfői reggelen pedig arra a tudatra ébredtem, hogy irány Mátraszentlászló ("leszámítva" a hétvégi és az azt megelőző napok várakozó izgalmát). Íme az első felindulásból származó élménybeszámoló:

Hétfő

5:47-es vonat, előtte Csigusz (isteni virslis kifli). A gyors reggeli után előkerült a Zoli-féle fröccs (én először valami gyümölcslére gondoltam, de mint megtudtam, mi olyat nem iszunk vonatúton, mert nem vagyunk idióták).
Az út simán telt, én pedig már alig vártam, hogy átszálljunk Pásztón a buszra, mert onnan már tudtam, hogy nem csak előre megyünk, hanem felfelé is :). Meg sem álltunk közel 800 méteres magasságig, leszálltunk a buszról, és megmásztuk a Kossuth utcát, ami után meg is állapítottuk, hogy nem igazán vagyunk hegyhez szokva.
Orsi babfőzelékkel, Zoli fasírttal kínált, így pompás ebéddel melegítettünk a délutáni alváshoz, amelyet Zoli nyert meg. Fél 5-ig kellett várni arra, hogy felpattanjunk a kerékpárkölcsönzővel rendelkező vendégház két álombringájára. Mátraszentistvánig gurultunk, a különleges hangulatú hegyi utcákon a Jager Hotel bejáratáig próbálgattuk gépeinket, majd visszafordulva "másztuk" a hegyet. Ez kellő bemelegítésnek bizonyult, homlok nem maradt szárazon: ezután még egy - Három falu temploma felé tett - kitérő belefért, melyet egy gyors bevásárlás követett a szentlászlói kisboltban. Az estét kellemes beszélgetés és Szőke Mátyás borának kortyai zárták. A finom levegő és bor, az első osztályú szobák, és a szokatlan szintkülönbségek legyőzése hosszú éjszakát vont maga után. Éreztük, valami nagyon jónak a kezdetén vagyunk a 2kerékben.

Kedd

Kedden 9-10 óra alvás után fél 10 felé hüppentünk le a konyhában a megterített asztalhoz, ahol svédasztalos reggelit szervíroztak a háziak. A sok finomság közül alig tudtunk volna választani, ha nincs az asztalon a híres Kétkerék-lekvár (eper és cseresznye) ízben. A sok jó után jött a lényeg: majd egy évtizednyi kihagyás miatt Orsitól kértünk egy "kezdő lány" útvonalat, amelyen küzdhetünk a heggyel. A választása a Görgöbikki útra esett - galyatetői visszakanyarodással. Út első fele kényelmes-lejtős volt, a második részen enyhe emelkedőn tekertünk a rengetegben. Gyönyörű kilátás és fantasztikus erdei út tette élvezetessé az önmagában is élményszámba menő kerekezést. Kiérve a galyatetői országútra, bizony kapaszkodni kellett felfelé. Érdekes látvány, amikor a házak mellé érsz, és a kert végén a fejed felett megy el az az út, amin éppen tekersz. Galyatetőn, kb. 930 méteres magasságban, a Hegyi Kisvendéglőben fogyasztottuk el ebédünket, ruháink a Nagyszállóval szemben, a kerítésen száradtak, mi pedig többféle szörppel oltottuk a szomjunkat. Ebédre talán bármit megettünk volna, a galyai mászás azért rég nem edzésben lévő izmokat mozgatott meg. Ebéd után egy kis kilátózás a Péter-hegyesén, majd gyönyörködtünk a kilátásban Mátraderecske és a Parádok felé is. Tudtuk, hogy sok dolgunk nem lesz hazáig, de arra nem számítottunk, hogy 10 perc múlva már beérkezünk vasparipáinkon szálláshelyünkre. Az utolsó kanyar bevételével mindketten megküzdöttünk, számomra kevésnek bizonyult az aszfalt (muszáj volt élvezni a Sípark után az emelkedőtől kapott sebességet, balesetveszély nem volt), Zoli pedig nem vett tudomást az utcáról, és továbbnyergelt. Fürdés és "munka" következett (volna) a teraszon, ha mindez nem csapott volna át mókusfotózásba, ugyanis a ház előtti villanyvezetéken megjelent egy kis Misi. Estére felfedező útra indultunk Mátraszentlászló felső utcáján, ahol rengeteg szép és eladó házzal találkoztunk. (De jó lenne egyet egyszer a magunkénak tudni.) Ismét a Három falu templomához értünk, amely varázslatos helyen található. Megmásztuk a Sípark dombjait (ahol utolsóként tűnik el a hófolt Magyarországon), amely tökéletes hely a szarvasbőgés hallgatásra, és naplemente fényképezésre is, ha időben érkezik az ember... mi kicsit megkéstünk, így szinte sötét lett, mire hazabotorkáltunk, és igencsak el is álmosodtunk...

Szerda

Szerdán bepróbálkoztunk egy kis tereppel - csakis a Kétkerék-lekvár után. Orsi Ágasvár felé javasolta a túrát, kaptunk egy jó kis térképet (amit elutazáskor a kulcstartó alatti radiátorra tettem - ezúton üzenem), mi pedig neki is vágtunk. A murvás köves erdei út "sajnos" Ágasvár felé is lejtmenettel kezdődik, a sok kő miatt azonban már ekkor érdemes volt a kormányba kapaszkodni. A csodálatos látvány ellenére már-már majdnem lecseréltük az utvonalat a sok kő miatt, keresve egy zöld vagy kék jelzést visszafelé, mire rájöttünk: Ágasvár alá értünk. Feltekertünk a turistaházhoz, és azon tanakodtunk, hogy a köves utat vagy a kék turistajelzést válasszuk (utóbbiról azt hallottuk, hogy elég technikás, kezdőknek nem való). Próbáltam mégis erre rábeszélni Zolit, el is indultunk rajta, de a turistaút olyan szűkösnek és helyenként meredeknek bizonyult, hogy jobbra sokszor nem is lehetett letámaszkodni, hogy még időben visszafordultunk. Visszafelé az ágasvári kanyart levágtam a turistaúton - egy élmény volt, utána pedig a köves úton elkezdtünk visszamászni. A terv az volt, hogy István felől "támadjuk" meg Mátraszentlászlót. Elérve a zöld jelzést, feltoltuk a hegyre a járgányokat, majd kipróbáltuk azokat, előbb a zöld jelzést, majd a sárga keresztet teszteltük, a csodás erdei ösvényen jutottunk el a Vörös-kő lábához. A csúcstámadás már tolva történt, a pazar kilátás viszont mindent kárpótolt. Sok gondolkodásra nem maradt idő, a csapat vakmerőbb fele (én) nyeregbe pattanva zúzott le a sárgán a mátraszentlászlói játszótérig. A jelentős emelkedőt tartogató utolsó 10 métert a Vöröskő Kisvendéglőig még utolsó akadályként "leküzdöttük", hogy boldogan gurulhassunk a Kétkerék Vendégház utcáján végig. Tisztálkodás után átsétáltunk a Vöröskő Kisvendéglőbe, ahol mátrai borral, és nagyon sok finomsággal (Vöröskő kedvence lilahagymával) láttak el minket. Visszamenni már nem sikerült terveink ellenére, mert az adagok nem nagyon hagytak helyet a vacsorának. Még egy esti kisboltos sétát bevállaltunk, utána elnyomott minket a buzgóság.

Csütörtök

Nem volt mese, haza kellett indulni, a háziak kedves marasztalása ellenére. Mátraszentimrére átvitt minket Zsolt, kellemes hideg járta már át a Mátrát, ami újdonság volt a hosszú vénasszonyok nyara miatt. Vettünk még néhány apróságot (és egy térképet), majd a buszmegállóval szemben lévő csehóban vártuk a buszt.
Az utazás munkával és alvással telt, a számtalan élmény feldolgozására kevés volt a hazaút, melyet egy baleset nehezített. Leszállva a vonatról titkon már a következő hegyi kiruccanáson járt az agyam...

Nagyon jó volt újra megélni a hegyek nyújtotta szépséges tájat, hálásak vagyunk a háziaknak az A-tól Z-ig nyújtott vendéglátásért, és biztosan visszatérünk még.

Szívből Köszönjük!